2012.02.01.
16:27

Írta: Hangok

Néma

wordle3.JPG

Ma akkor olvassunk el egyet a rádiójátékok közül, kedvcsinálónak :) Iredynski "Néma" címmel írt rádiójátéka a Napút tavaly áprilisi számában is megjelent. Kellemes időtöltést kívánunk hozzá!

NÉMA

Szereplők: ANYA, FIA.

FIÚ:                Jó estét, apa… ne mutasd meg, merre van az ajtó, mert úgysem megyek el, amíg el nem mondom neked a mondanivalómat… Anya táviratot küldött… Mi az ördögöt akarsz ezzel a hallgatással?! Hogy egy hatvankét éves ember némaságra ítélje magát - szerintem ez elég gyenge vicc… Ha egyedül lennél, hát tégy úri kedved szerint. De van egy feleséged, harminc év van mögöttetek, ő már-már az árnyékod… minek is mondom, jobban ismered anyát nálam. Tudod, hogy ez számára mit jelent… Egy szót sem szóltál hozzá az elmúlt négy hónapban. Azt hiszed, hogy a kis cetlijeid, hogy „a reggelit hagyd a konyhában” vagy „senkinek nem vagyok itt” változtatnak valamit? Már az idegösszeomlás szélén van! Miért nem beszélsz már? (tíz másodpercig tartó csend) Mindegy, engem ez nem zavar, nem kell megszólalnod. Számomra ez nem kegyetlenség, legfeljebb nevetségesnek tartom… Természetesen én is sajnállak egy kicsit, valamin biztos rágódsz belül, ok nélkül nem döntöttél volna úgy, hogy így viselkedj... De anyával szemben ez kegyetlenség, és te ezt nagyon jól tudod! Mosolyogj csak, mosolyogj… Az iskolában folyton azt verték a fejembe, hogy az édesapám figyelemmel hajt fejet a szenvedés előtt, hogy olyan író, aki úgy ismeri az emberi pszichét, ahogy egyetlen másik kortárs sem… Valójában akkor a buzgó besúgókról írtál, de ez a legkevesebb… Előtte és utána írtál pár könyvet, amik jelentenek valamit és mondanak valamit az emberekről. Na, már nem mosolyogsz? Micsoda érzékenység! Szűzmária vagy a klasszikusok óvtak meg attól, hogy művész legyek – nehéz életem lenne. Mellesleg; Zsófi és a gyerekek puszilnak. Igyekszem, hogy a gyerekeimnek kicsit jobb gyerekkoruk legyen, mint nekem volt. Talán kevesebb játékot kapnak, mint amennyit te adtál nekem, lehet, hogy nem olyan jól öltözöttek, mint én voltam az ő korukban, de nem látnak engem olyan állapotban, mint amilyenben én láttalak téged. Nem reszketnek, nem zokognak a párnájukba. Jaj, tudom jól, te minek neveznéd ezt, akkor s z é t e s t é l. Lelkiismeret kontra létszükséglet, vagy valahogy máshogy. Te ezt szebben ki tudtad fejezni, végülis a szavak specialistája vagy, míg én a gépeké. Amikor felnőttem, nem egyszer jutott eszembe, hogy számodra jobb lett volna inkább kutyába fektetni, mint gyerekbe; a simogatásszükségletedet nyugodtan kiélhetted volna a kutyán. Egy ilyen bozontos bestiát nem lehet gyűlöletre tanítani – nagyon össze kellett volna verned, hogy morogjon rád. Engem sosem ütöttél meg. Remek apa.  Az egész osztály irigykedett, amikor könyvet dedikáltál nekem… Néha nevetnem kell, amikor eszembe jut, milyen súlyos érzelmeket váltottál ki belőlem.  Tudod, hogy direkt választottam olyan szakot, amit nem indítottak Varsóban? Végre távol akartam lenni. Inkább választottam a hatágyas kollégiumi szobát, a menzát, mint a saját zugot, totális szabadságot, jóltartást, házvezetőnőt és magas zsebpénzt itt. Érted ezt?! (hét másodpercnyi csend, utána lépések, majd valamilyen ajtó nyíló hangja, pohárkoccanás) Nekem is tölts… Köszönöm… Egészség… Sokszor gondolkodtam, hogyan kezdődött nálam ez az egész… Mindegy, hogy nevezzük. Ahogy hívjuk, úgy hívjuk. Azt hiszem, talán ötvenháromban volt, kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, te a WC-ülőkén ültél és sírtál. A zokogó apám! Mintha valaki gyomorszájba vágott volna… Vagy lehet, hogy még ez előtt volt. Anya azt üvöltözte, hogy gyáva vagy, te mondtál valamit, amit nem értettem… Telefonáltál… Nem aludtam, nyitva volt a szobám ajtaja, mindent hallottam; később állt össze az egész… Ne tölts magadnak vodkát, azt szeretném, ha józan maradnál… Azt mondtam: ne tölts! Az utóbbi időben nagyon gyorsan leiszod magad, 2-3 feles is elég hozzá, tudok erről egyet s mást. Most nem menekülsz a piához, előbb kicsit elbeszélgetünk… Már látom, hogy el kell vennem tőled az üveget. Szeretnéd, ha felállnék a fotelből? Ezek olyan kényelmes bútordarabok, miért kéne felállnom… (odébb tolja a poharat) Jól van, látom, észhez tértél. Félretetted a poharat, rendben. Nagyra értékelem a megfontolt öregeket. Hosszú és boldog életük lesz. Talán szeretnél nekem mondani valamit? (tíz másodpercnyi csend) Semmi. Jól van. Akkor én mondok neked valamit… Azt hiszem, hazudtam az előbb, az összes összezuhanásod és disznóságod igazából csak akkor jutott el a tudatomig, mikor már majdnem felnőtt voltam. De valójában az a félhisztérikus állapotod volt jelentős, azt is tudom, hány éves lehettem, valahol hat és tíz között; anya úgy osont melletted, mint egy beteg mellett, üvöltöztél a házvezetőnővel, magadhoz öleltél majd ellöktél. Semmi nem volt fontos, csak az, hogy az apukám alkot. Nem léteztem sem a házvezetőnő, sem anyám számára. A párnába zokogtam. Mindenki együttérzett veled. Írói meghasonulás lelkiismeret és szükségszerűség között. Vagy az alkotás és tehetetlenség között. (kuncog) Bocsáss meg, alighanem igazságtalan vagyok. Nem tudom, milyen nehézségeket kellett legyőznöd, lehet, hogy tényleg nehéz volt… Igen, ez igazságtalan, de valószínűleg megértesz. A félretaszított, felesleges gyermek; anya akkoriban úgy kezelt, mint valami zavaró tárgyat… Megint nevetgélsz, nagyon jó. Tudom, hogy most a freudizmus primitív értelmezésével kapcsolatban gondolsz valamire. Neked köszönhetően több száz, teljesen felesleges könyvet kellett elolvasnom. Köztük Freudot is. Négy nyelvet tanultam meg miattad. Kösz, apa. És légy átkozott! (négy másodpercnyi csend) Most tölthetsz.

 

ANYA:           (az ajtó mögül, tompa hangon) Gyurikám! Gyurikám, egy pillanatra!

FIÚ:                Mindjárt jövök, apa. Ne próbálj meg bezárkózni. Nem segít.

 

            (lépések, nyíló és záruló ajtó hangja)

 

ANYA:           Megszólalt?

FIÚ:                Nem.

ANYA:           Elfelejtettem mondani neked. Már két éve nem hisz benne, hogy fog még tudni írni.

FIÚ:                Az ő dolga, anyám.

ANYA:           Esetleg mondhatnád neki, hogy minden barátod, hogy az összes fiatal hisz benne, hogy várják az új könyvét.

FIÚ:                Én már nem vagyok fiatal. Harminchárom év már nem fiatalság. Ezentúl pedig egy ismerősöm sem vár a könyvére. Ha megírja, páran közülük elolvassák, ha nem írja meg, úgy is jó. Annyi más dolog van.

ANYA:           Számára csak egy létezik.

FIÚ:                Lehet… Nem tudom… Ez minden, amit anyám mondani akart?

ANYA:           (suttog) Nem. Meg akar ölni engem.

FIÚ:                Ne légy nevetséges… Hogyan juthatott ilyen az eszedbe?

ANYA:           (még áthatóbb suttogással) Meg fog szólalni, amikor engem gyilkol.

FIÚ:                Pihenned kell. Egy vagy két hónapra hozzám költözöl.

ANYA:           (természetes hangon, nevetve) Szó sem lehet róla, kincsem. Itt van az otthonom. Valahogy majd csak lesz. Vacsorára bélszínt csinálok. Még mindig úgy szereted a bélszínt és a barna sört?

FIÚ:                Természetesen… Akkor egyelőre, anyám. (kimegy)

 

(nyíló és csukódó ajtó hangja)

 

Sehol nincsenek ilyen fotelek, mint nálad, apa. De lehet, csak azért, mert ezek a gyerekkorom foteljei. Istenem, milyen jól lehetett olvasni bennük… Írsz most valamit? Nem kell válaszolnod, elég, ha bólintasz vagy megrázod a fejed… Ha nem akarod, hát nem… Én a helyedben pihennék…Annyit írtál már… De nem tudsz pihenni, mi? Ambíció. Nekem nincs. Csak azért dolgozom, hogy legyen tető a fejem felett. Te mindig mindenben első akartál lenni – nekem mindegy. Én inkább nyugalmat akarok. Hazamegyek, és kitűnő unalom vár. Az unalom a legjobb dolog. Az unalom és az álom. Zsófi elmeséli, mit csinált a távollétemben. Hosszú sorok álltak a kolbászért, a gyerek kapott egy intőt, a kisebbnek harisnyát kéne venni. Beledöglenél, ha ilyen életed lenne, mi? Esetleg iszol egyet? Nem akarsz? Akkor egyedül iszom. Ezt, meg még egyet. Rád. A kiválóságodra. Az életedre. És az ambícióidra. Ne nézz így rám, csak nem félsz, mi? Lehet, hogy én akarok az alkoholba menekülni, hogy el tudjam mondani neked, amit akarok? Nekem nehezebben jönnek a szavak, mint neked, hiszen te a szavak, míg én a gépek specialistája vagyok. Ezt már mondtam, tudom… Anya azt gondolja, gondjaid vannak az írással, azért lettél ilyen bogaras. Végülis, lehet, hogy igaza van. Meddőnek érzed magad, kifogytál a szóból, és az Istennek sem tudsz ezzel megbékélni… De szerintem, ez csak egy az okok közül, többnek kell lennie, mindig is gazdag életed volt. Kívül-belül... De én megértem anyát. Harminchat éven át volt az árnyékod, többet foglalkozott a sikereiddel és a kudarcaiddal, mint te magad. Te voltál neki a világ. Néha voltak pillanatnyi feleszmélései, például amikor azt mondta rólad,  hogy gyáva vagy. Akkor nem ő, nem a feleséged lázadt, hanem a valamikori kislány a régi elveivel. Ez a kislány ebben az idős nőben élt és él, csak ritkán jut szóhoz. Sokkra van szüksége, hogy a kislány megszólaljon.  Az a sok nő, aki folyton körülötted legyeskedett, nem okozott neki sokkot; nem is tudom, talán úgy gondolta, ennek így kell lennie, hogy egy olyan jóképű és kiváló férfinak, mint te, vonzania kell a nőket. Őrületbe kergetted ezeket a nőket, tönkretetted őket így vagy úgy; tudom, te ezt kiégésnek hívnád… Szerintem tönkretetted őket. Más megnevezése két, technikailag ugyanolyan folyamatnak. De amikor a te gyönyörű, szeplős és vörös nőd, úgy rémlik, Irénnek hívták, öngyilkos lett miattad, az már sokként érte anyát. Felpofozott akkor, emlékszel? Nyugodtan fogadtad. De milyen nyugodtan? Bajnoki nyugalommal, kérem szépen, hiszen egy olyan valaki, mint te, hogyan is… Mosolyogsz. Nagyon helyes, hogy mosolyogsz… Anya kalandjaira gondolsz, mi? Nekem úgy tűnik, hogy tudatosan taszítottad őt ezekbe a kapcsolatokba. Ilyen egyszerű volt a módszered.  Eldobtad magadtól anyát – vagyis mindentől, ami számára az életet jelentette. Muszáj volt tennie valamit, mentenie kellett magát.  Vajon van bármi, ami szánalmasabb és nevetségesebb, mint az árnyék, amelyiket elhagyta a tulajdonosa? Szóval valamilyen pasas ölelésében testté vált... Utána pedig kedveskedve visszacsalogattad. Visszatért, ismét boldog volt, hogy árnyék lehet, és elfelejtette azt a pasast, ahogy a beteg felejti el a piruláit, amiket a betegsége alatt kellett szednie… Ma már nincs erre lehetősége, ma már idős nő, aki csak tőled függ... Ezért ilyen aljas ez a némaság-műsorod… Iszom még egyet… (tíz másodperc csend, töltés) Igazából akár kényszeríthetnélek is, hogy beszélj. Vagy ha szavakat nem is, egy kiáltást ki tudnék csikarni belőled… Villant a szemed, mi? Nem teszem meg, nem vagyok hülye, csak alattomos elégedettség töltene el. Hősnek éreznéd magad, vagy mit tudom én…  Te bolond! Az egyetlen vágyam az volt, hogy belőlem ne váljon ilyen bohóc, hogy más legyek, mint te. Lehet, hogy nem vagyok képes megérteni a japán költészet finomságát, és hogy egy festmény számomra csak díszítőelem, nem pedig alkotás, lehet, hogy bunkó vagyok a fennkölt érzelmekhez, de egészen biztosan más vagyok, mint te… Örülsz, mi? Azt gondolod, hogy te alakítottál engem valamilyen módon, hiszen ez mind a veled való szembenállásomból fakad… jajj, te! Adj még vodkát…

ANYA:           (az ajtó mögül) Gyurikám!

FIÚ:                Megyek, anya.

 

            (lépések, nyíló és záródó ajtó hangja)

 

ANYA:           Ő szól hozzám. Egész nap beszél hozzám.

FIÚ                 Micsoda? De hiszen…

ANYA:           (sietős suttogással) Nem érted, semmit nem értesz. Vannak szalagjaink, rajtuk az összes interjúval, azt szoktam hallgatni – ő nem is sejti, hogy egész nap beszél hozzám. (vihog) Kényszerítem őt. Rákényszerítettem. ( a vihogás sírásra vált)

FIÚ:                Hogy áll a bélszín, anya?

ANYA:           Bélszín? Á, persze, felvágtam a húst, mindjárt bedobom a serpenyőbe. (megnyugszik) Közepesen átsütve, ahogy szereted… és hozzá egy üveg barna sör. Sokáig kellett keresnem barna sört, a boltban csak világos volt, végül a Wilcza utca sarkán lévő talponállóban találtam.

FIÚ:                Köszönöm… Igazítsd meg a hajadat… És menj, csináld meg a bélszínt. Már éhes vagyok, tudod.

ANYA:           Rendben, Gyuri.

           

(nyíló és záródó ajtó hangja, lépések)

 

FIÚ:                Kíváncsi vagyok, hogyan értékelik a némaságodat az ismerőseid. Már az egész város arról pletykál, hogy a hatalmas író hallgat, mi? És milyen jelentőséget tulajdonítanak neki! De ne félj, vannak, akik ki nem állhatnak, majd ők lerántják rólad a leplet. Nevetségessé tesznek, kinevetnek… Nagyon helyes… Egyesek irigykednek rád az ötletért. Kínlódnak, amiért nem nekik jutott eszükbe először. Tudom, ismerem a barátaidat és az ismerőseidet. Ezek a nyugodt hangok, nemes arckifejezések, kedves mosolyok. Te is olyan vagy, mint ők.  De valójában olyan magányosak vagytok, mint a bőgőmajom holdfényes éjszakán. Van ilyen állat, hogy bőgőmajom? Ha nem volt, hát majd most lesz. Ettől a pillanattól.  Inni kell. A te… (öt másodpercnyi csend) A te hallgatásodra. A te aljas hallgatásodra… Lehet, hogy igazságtalan vagyok, lehet, hogy egyszerűen nem vagyok képes felfogni ennek a hallgatásnak a jelentőségét, hiszen lehet, hogy ez a némaság valami olyasminek a kifejezése, amit én az eszemmel képtelen vagyok megérteni. Nincs min csodálkozni. Én csak a kézzelfogható, egyszerű dolgokban vagyok otthon. Mindez az intelligens miszticizmus számomra csak szemfényvesztés. Néha olvasok emberekről, akik találnak valami titokzatos és megnyugtató vigaszt valami távol-keleti filozófiában, a zen-buddhizmusban és az egyéb hasonló dolgokban. Olvasok jól kereső ürgékről, akik a hétköznapi emberek számára felfoghatatlan, magasröptű gondolatokból élnek, de úgy gondolom, ezekben a magaslatokban egyszer csak kettesben maradnak a hazugságukkal… Mosolyogsz; bunkónak tartasz, igaz? Jogos. Egyszerű vagyok, csak azt tudom, hogyan kell gépeket építeni, és hogyan biztosíthatok nyugodt és unalmas életet a feleségem és a gyerekeim számára. És nem akarok más lenni. (üvöltve) Nem akarok, érted! (normál hangerővel) Az én késztetéseim sokkal tisztességesebbek, apa… Nagyon kedves dolog a részedről, hogy abbahagytad a mosolygást. Köszönöm… De nem kell az együttérzésed, én választottam ezt. Nincs szükségem az együttérzésedre! Nem kell!... (öt másodpercnyi csend) Várj csak, várj, vagy azért hagytad abba a nevetést, mert bizonyos történelmi személyekre emlékeztetlek? Hát kérlek, gondolj, amit akarsz. Van feleségem, vannak gyerekeim, és enyém a vodkád maradéka. Elég. Igyunk – á, tudom, tudom, te nem kérsz; már az elején megsértettem az alkoholista önérzetedet, azt mondtam, neked két-három feles is elég… Ebben az esetben egyedül iszom. (öt másodpercnyi csend) Hát igen, nem akarsz az egyetlen fiadhoz szólni. Legyen úri kedved szerint… De tudod mit? Ez a szoba, ez nekem nem tetszik. Dolgozószoba. Apuci dolgozószobája. Nem tetszenek nekem ezek a könyvekkel teli falak. Engem ez bánt. Leszórom ezeket a könyveket a padlóra, mert személyesen engem sértenek. Nem hiszed el, hogy le fogom dobálni őket? Ugyan már, ez egyáltalán nem bonyolult. Nézd. (lépések, földre hajított könyvek hangja) Klasszikusokkal teli polc, eddig egy, üres. Látod, a klasszikusaidon taposok. És ez a polc – versek. Helyes. (átforgatott lapok hangja) „Jégrózsa égett a gyomrában”. Nem igaz, ez hazugság. Vannak emésztő gyomrok, semmi több. Az emésztést és a bűzt jégrózsának nevezni abszurd. (tépett papír hangja) Nincs többé jégrózsa – egyetlen kézmozdulatomnak köszönhetően. A földre mindezzel, bocsánat, a padlóra, az apukám arra tanított, hogy egzakt módon fejezzem ki magam… Megengeded, ugye, hogy az üvegből igyam ki, ami az alján maradt. Uh, nem esett jól. És most a regények. Tűnjenek a fenébe. Hazug történetek, amelyek az unalmat csillogással és tollakkal ékesítik. Súlyos, nehéz kötet, mintha csak arra találták volna ki, hogy az ember betörje vele a könyvszekrény üvegét. Ott vannak a kedvenc könyveid, ugye? Akkor hajrá! (darabjaira hulló üveg hangja) Sok takarítanivalód lesz. Mitől vagy ilyen sápadt? Mondd el. Hát jó, ha nem akarod, ne mondd el. Megszólalhatnál. Az egyetlen fiad kéri. Tényleg nagyon sápadt vagy, ihatnál egy pohár vizet, vagy bevehetnél valami nyugtatót. Szólalj meg, szólalj már meg, mondj végre valamit! (csend) Ha nem akarsz megszólalni, legalább írd le. Kérlek. (elcsukló hangon) Kérlek. (tíz másodpercnyi csend) Mi? Mit írtál te ide? Fiam? Fiam.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://glosy.blog.hu/api/trackback/id/tr114044170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása